A nevem Freya. Egy persocom vagyok. A szüleim alkottak meg a testvéremmel, Eldával együtt. A gyártási nevem a Chobits lett. Már rég meghaltam, de a nevem és a chobits szó legendává vált.
Az édesanyám rendkívüli nő volt. Bár nem voltam igazi ember, úgy szeretett, mintha drótok helyett hús és vér alkotna. Megvolt benne a védelmező ösztön, ami minden embernő sajátja. Megérezte azt is, mikor lettem szomorú. Azt hitte, magányos vagyok, és azt kérdezte: „Mi a baj, kicsikém?”, de én nem tudtam, nem voltam képes elmondani neki, hogy mi bánt. Annyira boldognak tűntek apámmal, hogy nem akartam elrontani az örömük. És én tényleg magányos voltam, egészen elfelejtettem, milyen is szívből nevetni.
Anya soha nem vette észre, hogy mikor éreztem igazi boldogságot, folyton csak a szomorúságomat látta – azt hitte, valami elromlott bennem, azért olyan hullámzó a kedélyállapotom. Nagyon aggódott. Megkérte apát, hogy vizsgáljon meg – apa nagyon finoman, semlegesen ért hozzám, nekem mégis hevesebben kezdett verni a „szívem”. Azt hittem, talán észreveszi, hogy mennyire zavarban vagyok és akkor majd minden megváltozik – de nem így történt. Apa csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, minden rendben van. De én nem lettem nyugodtabb, sőt. Úgy éreztem, kettéhasad a szívem. Mert szerelmes lettem belé. Az apámba – a férfiba, aki elkészített engem.
Azt hittem, megtaláltam azt az embert, aki értem él. Valakit, aki azért szeret, aki vagyok, és nem azért, ami. Persze teljesen nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy apa csak a lányaként szeret, mert ő anyáért él – és még véletlenül sem értem. Ebbe a gondolatba belebetegedtem. Tisztában voltam vele, hogy nem érezhetek valódi fájdalmat, mégis olyan rosszul éreztem magam – feleslegesnek, boldogtalannak és fájt a szívem, ami valójában soha nem létezett.
Egy este apa nem jött haza. Nagyon aggódtam érte. A kis lakás alatt, ahol laktunk egy nagyméretű műhely volt – itt raktak össze engem is - és a szüleim mindig itt dolgoztak. Anya látta, hogy folyton az ajtóra pillantgatok, hogy várom, mikor nyílik ki.
- Dolgozik – felelt szelíden a ki nem mondott kérdésemre. – Valami számára nagyon fontosan.
- Fontosabb, mint mi? – kérdeztem elszoruló torokkal. Anya csak nevetett a gyerekességemen.
- Majd meglátod – simított végig a hajamon.
Hetekkel később hozta Őt fel apa először. Anya Eldának nevezte el. A lány pont olyan volt, mint én. Ártatlan, szelíd és egy gyerek. Mindig mosolygott és nevetett – pont úgy, ahogyan régen én is. Mikor Eldával voltam újra vidámabbnak és valahogy szükségesebbnek éreztem magamat – de legalábbis nem feltétlenül feleslegesnek. Elda nagyon szeretett engem, és látta azt is, hogy szomorú vagyok.
- A szemed soha nem nevet – mondogatta.
Minden nap, amikor Elda velem volt egy kicsit jobb volt és kicsit rosszabb is. Minden nap, amikor egy egész napot apával töltöttem a teher csak nehezebb lett. Fájt látnom a boldogságát. Önző módon csak arra tudtam gondolni, bárcsak anya soha meg sem született volna.
Egyszerre gyűlöltem és szerettem mindkettőjüket. Pontosan tudtam, hogy nem bírom már sokáig épp ésszel.
Elda, csak úgy, mint minden mást, ezt is látta. Észre vette a tekintetem, amivel apámat néztem. Látta benne az alázatosságot és a vágyat, a szerelmet, a szeretet és minden érzelmet, amit valójában sem ő, sem én nem érezhet soha – mert gépek vagyunk. Én akkor már tudtam, hogy gép és ember az én esetemben soha nem lesz egymásé. Nem apa élt értem, én éltem apámért. Önzőnek tűnt, hogy ezért teremtett – hogy csak fájdalmat ad nekem minden szóval, amivel arról akar meggyőzni, hogy szeret.
- Szeretlek, kislányom. Én kicsi Freyám.
Nem tudom, hogy mikor adtam fel végleg. Tudat alatt talán már a legelején. Csak mikor bekövetkezett a tragédia, akkor döbbentem rá, hogy vereséget szenvedtem. A fájdalom szinte megfojtott és én összeestem. Az utolsó dolog, amit a sötétség előtt láttam Elda és anya arca volt.
Mikor magamhoz tértem egy pillanatra nem tudtam, mi történt. Aztán megláttam a drótokat, amik a testembe futottak és elégedetlen voltam, mert felébredtem. Apa a fekhelyem melletti széken szunyókált. Kezem a kezében volt és mikor ennek tudatára ébredtem, megszorítottam az ujjait – ő azonnal kinyitotta szemeit és rám mosolygott. Aggódott, ezt jól láttam, és most mintha megkönnyebbült volna. Örült nekem és ebbe a tudatba én beleremegtem. Pedig nem kellett volna.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte tőlem halkan. – Az érzelemprocesszorod túlterhelődött, de semmi más rendellenesség nincsen. Mi történt? – kérdezte. – Meg találtad őt? Az egyetlent, aki csak érted él?
Lehunytam a szemem. – Igen – mondtam halkan. – És nem. Mert nem értem él az, akit szeretek.
Apa keze megfeszült. Éreztem.
- Te vagy az - mondtam keserűen mosolyogva. – Nagyon szeretlek, apa. Szerelemből. Sajnálom…
Ha apa könnycsatornákat is készít nekem, akkor talán sírtam volna. De így csak a szám remegése árulta el a bennem dúló érzelemvihart. Apa keze az én kezem körül meglazult. Muszáj volt az arcára néznem.
Döbbenten meredt rám én pedig álmatagon néztem rá vissza.
- Tudom, hogy mi jár a fejedben – mondtam neki -, de ne akarj meggyógyítani. Már feladtam. Számomra soha nem lesz senki, akit nálad jobban szeretnék. Ha te nem vagy velem, akkor én többé nem akarok felébredni.
Apa megnyomott egy gombot a széke karfáján. Nem tudtam mire jó, egészen addig, még fél perc múlva ki nem nyílt a műhely ajtaja és belépett Elda és anya. A húgom arca olyan kétségbeesett volt, hogy majd’ bele szakadt a szívem.
- Hát magadhoz tértél – kiáltotta megkönnyebbülten a lány és hozzám rohant. – Annyira féltem – suttogta. Eltolta apa kezét, hogy teljesen átölelhessen. – Mikor gyógyulsz meg? – kérdezte.
- Soha. Nem akarok többé felkelni. A testemet már nem lehet meggyógyítani. Feladta. – Csak úgy, mint én, tettem hozzá magamban.
- Ne! – sikkantott fel. – Kérlek, ne… Átveszem az emlékeid, ha így túlélhetsz. Kérlek… - könyörgött. Bólintottam, hogy megnyugodjon. Anya megszorította a kezem. Sírt.
- Hagyjatok kicsit magunkra – hallottam apa halk hangját. Lehunytam a szemem, miután vetettem anyámra és Eldára egy utolsó pillantást. Kicsit szomorúan, de belenyugodtam abba, hogy többé nem látom őket. A testemen megszűnt a nyomás, ahogy a húgom ott hagyott. Az ajtó halk kattanása jelezte, hogy megint ketten maradtunk apámmal.
- Sajnálom – mondta, és megint a kezébe vette a kezem.
- Nem kell bocsánatot kérned – feleltem. Egy darabig csendben voltunk, majd halkan megszólaltam. – Apa?
- Tessék, kicsim.
Tudtam, hogy a kérésem szánalmas lesz, de nem tudtam megállni, hogy kimondjam, hogy megkérjem erre, még így utoljára. – Kérlek szépen… csókolj meg.
Hallottam apa sóhaját. Éreztem, mikor fölém hajolt. A szája a homlokomhoz ért, aztán a szám sarkához. De nem tudott megcsókolni. Felsóhajtottam.
Nem tudta megtenni. Itt volt a vége. Ideje elmennem.
- Köszönöm apa – suttogtam. – Köszönöm, hogy megteremtettél. Köszönöm, hogy Te voltál az, aki megálmodott.
Nem volt már mit mondanom. Utoljára jól megnéztem apám arcát, elmosolyodtam és azzal a tudattal, hogy többé nem nyitom ki, lehunytam a szemem.
Hát Ő volt az, akiért Én éltem.
A történetet Wuky lektorálta még akkor, mikor neveztem a 2009-es Őszi animeconra. Itt ugyan helyezést nem ért el, de bejutott a top10-be (dráma kategória), aminek nagyon örültem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
