Csak állt és nem értett semmit. Ujjaival olyan erősen kapaszkodott a kivégzéstől elválasztó drótkerítésbe, hogy belefehéredtek az ujjai.
„Meghal? Kivégzik? Az nem lehet…”
Tekintetével a férfi tekintetébe kapaszkodott.
”Itt kell őt tartanom!”
A szemével próbálta benne tartani a lelket, pedig akkor már mindketten tudták, hogy nincs esély. A hóhér arcán perverz vigyor jelent meg.
- Sagara Souzou! – kiáltotta ki a nevet és végig nyalt ajkain, mintha ínyenc falatot kóstolna. A kisfiú megrémült. A kapitányt nézte, fel sem tűnt neki, és a kisfiúnak fel sem tűnt, hogy esni kezdett az eső. Talán…
Sagara szikár alakja meggörnyedt, arca beesett.
- Kapitány! – kiáltotta, a rácsnak dőlt. Pedig nem tudja átszakítani. Gyerek még…
A hóhér felemelte a bárdját. Egyszerű útonállónak járó büntetéssel, lefejezéssel vette el a férfi életét.
- Vesszen az áruló! – kiáltott fel diadalittasan.
Sanosuke még nézte a halott szempárt. Húzta, hogy maradjon, a lelke maradjon…
De a kapitány nem nézett rá vissza. Már soha többé nem néz rá vissza… Csak erre emlékezett abból a napról. És a vérre.
Talán esett is.
A kisfiú hátat fordított, menekült. El a tömegtől, messze a fénytelen szempártól, a megcsúfított apától.
”Apa.”
Nem vér szerint, csak lélekben. De az épp elég volt. Többet tett érte, mint az igazi apja…
Sanosuke sírt. Testét rázta a zokogás, könnye keveredett az esőcseppekkel és a kosszal, ami az arcát borította.
Lehunyta a szemét, de csak a halált látta. Nem volt képes tovább menni. Még soha nem fájt neki ennyire semmi. A fizikai fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit akkor érzett. A gyűlölettől görcsberándult a gyomra, a torkát marta a fájdalom. Akkor minden fájt. Még az élet is.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kedves arcú nő volt, egyszerű sötét kimonót viselt. Egy asztal mögött ült.
- Az új törvény értelmében vezetéknevet szeretnék. – Magas férfi volt, vagy inkább csak fiú. Komoly arca megviseltnek, szeme érettnek tűnt.
- Értem. Mi legyen az?
- Sagara Sanosuke.
A nő ránézett, s mintha felismerte volna benne az egykori kapitány árnyékát. Mikor a férfi kilépett a hivatal ajtaján a nő még sokáig nézte a hátán lévő feliratot.
”Gonosz.”
A nő emlékezett arra a napra. Esett. Esett és sok jó ember élete együtt hullott alá az esőcseppekkel.
A történetet Wuky lektorálta még akkor, mikor neveztem a 2008-as Őszi animeconra. Itt ugyan helyezést nem ért el, de bejutott a top10-be (dráma kategória), aminek nagyon örültem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
