3. Ahová eljönnek az angyalok

A bizonytalanság az egyetlen dolog, ami az őrületbe tud kergetni. Világ életemben olyan lány voltam, aki rendkívül türelmes, általában nyugodt és szinte semmivel nem lehet kizökkenteni.

Kivéve persze a bizonytalanságot.

Az pedig, hogy egy egyszerű lánynak először glóriát, aztán pedig szárnyakat látok… azt hiszem az őrület első jelei.

Az ágyamon feküdtem, az egyik karomat átvetettem a fejemen, így a szemhéjamon sem tudott beszűrődni egy kicsi fény sem. A fülemben, hála a lejátszónak, dübörgött a zene. Természetesen rock. Az úgy megy Seattle-höz.

Reménykedtem, hogy ha a szemem elé csak a nagy semmit képzelem, akkor kitörlődik az agyamból az összes idegesítő kép: a tetoválások, a szárnyak, az a fény, amit én glóriának hívok.

Ez csak valami rossz vicc lehet.

Amit valaki gonoszul kitervelt. Egyértelműen egy merénylet; ellenem.

Sóhajtottam. Ezekkel az összeesküvés elméletekkel legfeljebb a sóhivatalban fogadnak szívesen. Ami azt illeti, nem jelenthetek fel valakit a hatóságoknak azért, mert szárnyai vannak. Főleg, ha valójában nincsenek is.

Mert szárnyas emberek nem léteznek. Különben sem vagyok hívő. Nem hiszek az angyalokban. Ezt mindenki tudja.

Hajjaj… Ez az egész monológ nagyon úgy hangzik, mintha csak magamat akarnám meggyőzni.

Felültem és kinéztem az ablakon. Az esőcseppek lefolytak rajta, láttam az ablakomból, ahogy a víz hullámokat vet, és odaképzeltem hogy a hullámokon további fodrokat vetnek az esőcseppek. Kitártam az ablakot és a szobában lévő füllett, meleg levegőt egy szempillantás alatt kifújta a hideg szél. Ezzel együtt valahogy én is megkönnyebbültem.

Kihajoltam, percek alatt csurom víz lett a hajam, a szél megtépte. Hagytam, hogy a bizonytalanságot kimossa belőlem az eső. Nem azért, hogy megszilárduljon bennem az elképzelés: Crispin és Leah angyalok. Nem. Azért, hogy elhiggyem: csak a szemem káprázott.

A hátam mögül szólt a zene, a bőrömön az eső verte a maga dobszólóját. Beszívtam az ázottság tipikus, fejet betöltő illatát. Élveztem.

Lenyúltam az ablak mellett álló asztalra a gépemért. A párkányra állítottam és megnyomtam a gombot. A fényképező kattant, egy újabb kép a háborgó Seattle-parti vízről.

Aznap este kivételesen együtt vacsorázott a család. Végre mindenki időben otthon volt, és Jason legújabb hódítása sem nálunk lábatlankodik – vannak még csodák. Miközben az ételt turkáltam – nem kifejezetten volt étvágyam – az én mindent tudó apukámra néztem.

- Apa – kezdtem tétován, mire apa hideg kék szeme rám villant -, miért hívják Los Angelest éppen Los Angelesnek?

Apa elgondolkodott. Láttam rajta, hogy tudja a választ. Nincs olyan dolog, amire ő ne tudna válaszolni; ez az érzésem vele kapcsolatban még kislánykoromból maradt meg.

- Ha jól emlékszem – kezdte -, akkor Los Angeles valami olyasmit jelent, hogy ahová eljönnek az angyalok.

A szívem nagyot dobbant. Ahová eljönnek az angyalok…

- Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy mi a teljes neve fordításban - folytatta apa. - A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón. Egyébként miért érdekel.

- Semmi – vágtam rá gyorsan. – Csak egyszerűen kíváncsi voltam – vontam vállat nagyon remélem, hogy beveszi.

- Ugye nem akarsz megszökni valami szőke herceggel az Angyalok Városába? – vonta fel a szemöldökét Anya mosolyogva.

- Dehogyis! – visszakoztam, és ez már jóval meggyőzőbben hatott, hiszen szó sincs szőke hercegről. Én imádom Seattle-t. És mindig is ide fogok tartozni… Legalábbis nehezen tudok olyan okot elképzelni, ami ezen változtatna.

- Ez azért igazán kár – jegyezte meg Jase, miközben egy húst tűzött a villájára. – Kezdtem reménykedni, hogy összeszedtél valakit. Akkor végre felléphetnék az erős báty szerepében…

Ahogy ezt kimondta nekem egyből Crispin jutott eszembe. Az ezüst barna haja és az a csodálatos háta, a szárnyakkal… Azt hiszem, hogy méltó párja lenne Jasonnek.  Elmosolyogtam a gondolatra, aztán rögtön gátat is szabtam az álmodozásnak, a következő okkal: soha nem állnék le egy olyan sráccal, akit Crispinnek hívnak. Még akkor sem, ha ilyen jól néz ki.

Ez a Crispin pedig kétségtelenül nagyon jó srác volt. Ennek fényében pedig a fenti megállapítás igen vaskos hazugságnak hatott…

A vacsora után felmentem és átnéztem az aznapi jegyzeteimet. Ha jól emlékszem utána olvastam valami mást is, egy könyvet, azt hiszem, de nem kötött le valami nagyon. Miután lekapcsoltam a villanyt a szobában, akkor is csak forgolódtam az ágyban. Nem tudtam elaludni, valami piszkálta a gondolataimat.

Nem a vihar. Ahhoz már bőven hozzászoktam életem röpke húsz éve alatt. Nem féltem sem a mennydörgéstől, sem a villámlástól, se a szakadó esőcseppek dobolásától. Nem láttam rémeket oda, ahol nem voltak.

A hátamra fordultam.

Felbámultam a plafonra, ahova a kedvenc képeimet ragasztottam. Néhányat én készítettem. Van, amelyiket nem. A legtöbb fotón Jason és én vagyunk, vagy a nagy óráskerék. A Space Needle éjszaka. Minden emlék, ami ideköt a plafonon volt.

És én mégis, életemben először úgy éreztem, hogy nem jó, hogy én itt vagyok egyedül az ágyamban. Valahol máshol akartam lenni. Mindegy hol. Jelenleg a viharos part is megfelelt volna.

Megint fülledtnek éreztem a szobát – az ablakhoz léptem és kinéztem rajta, majd felrántottam. Visszafeküdtem az ágyba, megborzongtam, és magamra húztam a takarót.

A szél süvítésében és hűvösben végre el tudtam aludni. Kicsit olyan érzés volt, mintha a homokban feküdnék és esne rám az eső. Legalábbis ezt vizualizáltam. Segített. Elalvás előtt az utolsó gondolatom is ez volt: az eső mindig segít.

Bármennyire is megnyugodtam, azért az aggodalom és az angyalok ellepték a gondolataimat. Az álmaimnak pedig nem tudok parancsolni. Tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy álmodok.

Az iskolában voltam, ez nyilvánvaló. Felismertem az épületeket, a fákat, még egy-két tanárom autóját is.

A barátaim nem ide jártak.

Aztán valahogy mégis megjelent.

Lucy a nagy színpad épületéből lépett ki, és amint meglátott felém szaladt. Mondott valamit arról, hogy örül, amiért épnek és egészségesnek lát. Hiányoztam neki.

A válaszom, természetesen, egy „Te is nekem” volt.

Megkérdezte, hogy történt-e valami érdekes. Azt akartam felelni, hogy semmi, aztán beugrottak a féltestvérek.

Valaki megszorította a kezem. Oldalra néztem és megláttam Leáht. Sokkal magasabb volt nálam, legalábbis annak tűnt. Egyszerű kék, rövid ujjú felsőt viselt, ami szorosan rásimult és halász nadrágot, hasonlós színben. Ezüst nyaklánca volt, és az alkarján tekeredett egy olyan alakú ezüst ékszer, mint a tetoválása. A feje nem árasztott különös fényt, de a haján arany glória pihent.

Eltátottam a szám, Lucy valamit magyarázott, ő nem látta a csodalényt. Pedig istenemre mondom, hogy éreztem Leah kezét, sőt valami fura melegséget is, minden egyes porcikámban, még belül is. És a hátamon…

Muszáj volt hátranéznem. A lánynak szárnyai voltak. Hatalmas nagy tiszta fehér szárnyai. Kitárta őket és néhány tolla súrolta a hátamon a meztelen bőrt…

 Valami igen fura Felső lehetett rajtam, ha elöl mindent takart, de a teljes hátam kilátszott. Hitetlenkedő pillantást vetettem a mellettem álló Leáhra és nem törődtem Lucyvel, ami normális esetben nem történik meg, tekintve, hogy a legjobb barátnőm.

Lenéztem a karomra. Leah keze valahogy olyan nagynak tűnt az enyém mellett. Újra felnéztem rá.

A szabad kezének mutatóujját a szája elé tette. Mosolygott, közben lehunyta a fél szemét. Aztán a fülemhez hajolt.

- Én vagyok az őrangyalod – suttogta. – Egyedül a tiéd…

Felültem az ágyban. Annyira megdöbbentő volt ilyesmiről álmodni… és csalódtam magamban, ami azt illeti. Mert imádom Lucyt, és nem szabadna, hogy egyetlen álomban is ennyire megfeledkezzem róla… Ahogy egy idegen lánynak sem szabadna ennyire befolyásolnia a gondolataimat.

A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy Crispin egyáltalán nem szerepelt az álomban.

Egy pillanatra sem.