1.    Szárnyak

Abban a pillanatban nem figyeltem arra, hogy milyen izmos, feszes ívű a háta, vagy, hogy mennyire magas. Egyedül az tűnt fel, hogy félmeztelen. És nem is ez volt az, ami felizgatott, hanem hogy mi van a hátán – mert az valami csodálatos volt. A vállától kezdődött az első toll, az egész hátát beterítette a szárny, a vége elveszett a farmer derekában, amit viselt.

Olyan volt, mint egy arkangyal szárnyai, egy fiú hátára korlátozódva. A tetoválás tintája feketén és fehéren égett a bőrébe. Ugyanolyan élethű volt az egész, mint Leah karján.

Láttam már egy-két tetováló szalont Seattle-ben, még több fiatalt és idősebbet, akinek tetoválása volt, de soha, senki munkája, egyik rajz sem volt ennyire tökéletes. Szinte vonzotta a tekintetet.

El is felejtettem, hogy fényképeznem kéne. Csak akkor tértem magamhoz az ámulatból, mikor a srác megfordult és rám nézett. Zavaromban rögtön az arcom elé kaptam a gépet és elkattintottam. Mikor újra felnéztem, a fiún már fekete póló volt.

Muszáj volt az arcára néznem.

Barna haja volt, valami fekete árnyalattal, vagy inkább ezüsttel? Nem sima barna volt, ez tény, de az árnyalat, ami körülötte játszott az valami egészen új szín volt. Szóval a haja lelógott a füle mellé, máshol összevissza állt, tincsenként meredezett minden felé. A szeme nagy volt, és meleg, ugyanolyan barna, mint Leáhnak. Hegyes álla volt, erős, de nem túl kiugró arccsontja.

És az arca körül is ugyan az a fény fénylett. A kisugárzás. Meleg kisugárzás. Valami nagyon jó dolog. Ami még szép is.

Még egyet kattintottam, a vaku élesen villant. Elfordítottam a gépet a tanár felé, aki még mindig magyarázott és nem néztem többet a fiúra. Megkísértett, de ellenálltam. Mikor végeztem, elköszöntem a tanártól, intettem egy-két diáknak, akit ismertem futólag, és szinte menekültem a teremből.

A szárnyak szinte a retinámba égtek. Égtem a vágytól, hogy papírra vessem, vagy lehetőségem legyen lefényképezni. Azt a tökéletes munkát, amivel az apró tollak lefutottak a karján…

Nagy levegőt vettem és felnéztem a szürke égre. Az eső még mindig nem eredt el. Pedig most már nagyon hiányzott. Kicsit azt reméltem, hogyha esni kezd, az lemossa rólam, kimossa belőlem azoknak a csodálatos szárnyaknak a képét. A fiú képét. Még soha ezelőtt nem láttam ilyet itt. Pedig elég sokan laknak Seattle-ben, még több az ember az utcákon vagy a vonaton.

Begyömöszöltem a fényképezőt a tokjába, mérgesen, hogy olyan sokat voltam benn, egészen elvesztettem közben az időérzékemet, a karórámat meg természetesen otthon hagytam. Ez az én formám.

Mikor felnéztem, megláttam Leáht, amint épp kilép az egyik épületből. Tényleg sokat szöszmötöltem, ha már vége az egyik előadásának.

Észrevett és intett, hogy menjek oda. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem, de nem akartam bunkó lenni és elnézni mellette. Idegesre sikerült mosolyt erőltettem az arcomra.

- Szia – köszöntem. – Milyen volt az első órád? Hogy tetszik a Cornish?

- Egész jó. Bár fura az előző iskolámhoz képest – felelte.

- Honnan jöttél? – érdeklődtem. Tényleg kíváncsi voltam rá. Miközben beszélgettünk feltűnt, hogy már egyáltalán nem látom a fényt az arca körül. Pedig egész biztosan ott volt.

- Los Angelesből. A féltestvéremmel. Apám két nővel kavart egyszerre, így nagyjából egy idősek vagyunk – mondta, noha nem kérdeztem, hogy miért csak a féltestvére. Bár, ahogy magamat ismerem nem telt el volna sok idő és kikíváncsiskodom.

- Értem. – Erre nem igazán mondhattam mást. – A testvéred is idejár?

- Igen – bólintott. – Nézd csak, ott jön! – mosolyodott el és a nagyszínpad irányába mutatott.

A szívverésem is elállt a döbbenettől.

Én megmondtam, hogy hasonlítanak, s lám igazam lett. A szárnyas fiú lépdelt felénk, mellettem Leah lábujjhegyre állt és integetett neki. Kikívánkozott belőlem a kérdés, hogy az apjuk feje fénylett-e, de aztán inkább magamba tartottam. Ez azért bunkóság lett volna.

- Sziasztok! – köszönt a fiú. Iszonyatosan mély hangja volt, amitől felállt a karomon és a hátamon minden egyes szőrszál. Felém fordult. – Te vagy a fényképezős lány. Az én nevem Crispin.

Bunkóság ide vagy oda, majdnem elröhögtem magam. Az ókori Angliában adtak utoljára egy gyereknek olyan nevet, hogy „Crispin”. Nevetséges.

- Victoria, ha kérhetem. A „fényképezős lány” nem hangzik valami jól – fintorogtam. Rám mosolygott. Hű, de vicces vagyok… Crispin… khm.

- Értettem – még mindig vigyorgott. Na nem mintha vigyor nélkül nem lenne lehengerlő.  Elfordult tőlem. – Megyünk? – nézett helyette a húgára. Tény, hogy sokkal érdekesebb látvány volt, mint én, de azt, hogy elfordult tőlem annak tulajdonítottam, hogy Leah a testvére. Elvégre ki az, aki önszántából valaki másra néz helyettem? Csak vicc volt.

- Igen – bólintott a lány. – Hát akkor Vic, biztos találkozunk még.

- Szívből remélem – mondtam. És komolyan reméltem. Csodálatosak voltak mind a ketten. Mindketten hátat fordítottak nekem. Miközben utánuk néztem megfigyeltem, hogy mennyire egyszerre lépnek. Ugyanazzal a mozdulattal vágták zsebre a kezüket és mintha még a hajuk is egyszerre mozgott volna a lépéseik ütemére.

Éppen el akartam a fordulni, amikor megláttam. Oda kaptam a fejem, és egy pillanatra láttam.

Tisztán láttam Leah gyönyörű nagy, fehér szárnyait.