1.    Seattle

Amióta élek, mióta emlékeim vannak, Seattle-ben laktam. A nekünk, tehát a szüleimnek és az ikerbátyámnak, volt egy háza a parton.

Szerettem ezt a várost, a felhőivel, a téli hideggel, a langymeleg nyárral, az akváriummal… mindennel együtt.

Világ életemben kistestvér voltam, még most is, húszéves koromban. A bátyám, Jason, tizenöt perccel idősebb. Hasonlítunk egymásra, csak persze én lány vagyok. Jase magasabb nálam, izmos, mogyoróbarna, mandulavágású szeme van és fekete haja. Fáj beismernem, de nagyon jó képű.

Én vele ellentétben vékony vagyok, meglehetősen középtermetű, bár az arcunk ugyanolyan ovális és a szemem is hasonló vágású, mint az övé, csak éppen nagyon halványzöld, mintha alkalmazkodni akarna a halványbarna bőrömhöz, amiben szinte vakít. A fekete hajamat mindig feldobtam valamivel. Copfba fogtam, de a frufrumat hagytam előre esni és mindig valami színt festettem belé; most éppen lilát.

Szóval így éltünk mi négyen. Anya és Apa bőre és haja olyan volt, mint nekünk, csak a szemük, az arcuk formája különbözött. Apa nagydarab ember volt, aki mindig mosolygott, s legtöbbször egy vidám medvére hasonlított. Anya kecses mozgású, kedves, vidámkedélyű volt. Szerette, hogy barnább a bőre, mint másoknak, így megspórolta a szoláriumot – ezen mindig nevetett.

A családunkhoz nem is olyan régen még egy öreg kutya is tartozott. De Bobby a közel múltban meghalt és még nem sikerült olyan kis ebet találnunk, aki pótolhatná.

A nevem egyébként Victoria Bright. Jelenleg a Cornish College-be járok, ami egy művészeti akadémia. Fényképésznek tanulok.

Egy esőt ígérő csütörtökön az iskolába menet - ami egyébként nem volt túl messze hozzánk, még gyalog sem – láttam őt először. Vagy inkább őket. Nagyon hasonlítottak egymásra.  Mindenesetre először a lánnyal találkoztam.

Világosbarna, egyenes szálú haja volt, amibe zöld csíkokat festetett – extravagáns, de ennél itt már rosszabbat is láttam. Rendkívül magas volt, és az arca valami nagyon furcsán… nem is tudom a jó szót, talán fénylett. Mintha a kisugárzása látható formát öltött volna. Más különös nem volt a lányban. Melegbarna szeme volt, pisze orra és néhány szeplője. Szép volt, főleg ezzel a fénnyel együtt.

Tanácstalanul nézett valami lapokat. Úgy sejtettem térkép lehet. Hát igen, itt nagyon könnyű eltévedni.

Odaléptem hozzá és rámosolyogtam.

- Szia, segíthetek? – kérdeztem kedvesen. A lány így közelebbről velem egyidős lehetett, mégis volt egy olyan fura érzésem, mintha több ezer éves szemek villannának rám.

- Igen – mondta végül. – Nem találom a szakom. Grafikusnak tanulnék…

- Ó, elkísérlek, rendben? Nekem is arrafelé van dolgom – feleltem. Le kell fényképeznem a színészeket az iskola magazinnak, de az egy másik épületben volt, ami éppen útba esett.

- Egyébként Leahnak hívnak. Köszönöm, hogy segítesz – a hangjában semmiféle érzelem nem volt, mégis mintha valami meleg simogatná a bőrömet.

- Én Vic vagyok – mosolyogtam. Mikor átértünk a másik épülethez és elköszöntünk, akkor nagyon reméltem, hogy látom még. Megakadt a szemem a bal karján, amit eddig nem láttam. A háromnegyedes, feszes póló alól egy tetoválás kanyarodott a kézfejéig. Mintha egy hosszú kard lenne, aminek pengéje körül rózsák tekeregnek.  Olyan lágyak voltak rajta a vonalak, mintha az egész egy nagy anyajegy lenne, amit nem ember csinált, hanem az anyatermészet. Halványszürke volt. Minden vonalát az agyamba véstem, mire sikerült elfordítanom a tekintetem.

Leah elköszönt, fura pillantást vetett rám. Hát igen, talán egy kicsit feltűnően bámultam meg…

Én továbbindultam a nagy színpad felé, ahol fényképeznem kell. A gépem ott lógott a vállamon és mikor beléptem a kinti fény után megfájdult a szemem a terem feketeségétől. Csak a színpadot világították meg.

Ha azon a napon megbetegszem, ha nem látom akkor azt, amit látok, azt kell gondolnom, hogy akkor minden más lenne. Szegényebb lennék. Sokkal-sokkal szegényebb.

Végigsiettem a széksorok között és előkotortam a gépem. Leszedtem a lencsevédőt. Bekapcsoltam a gépet, beállítottam a vakut. Minden stimmelt.

Hallottam, hogy a rendező, vagy tanár, kinek hogy tetszik, vadul gesztikulálva magyaráz néhány lent álló fiatalnak, még a színpadon folyt a munka, de arra nem figyeltem. A férfihoz siettem, felmutattam a gépet. Az nem kérdezett semmit csak intett, hogy tegyem, amit tennem kell.

Én pedig tettem.

És ezzel együtt felnéztem a színpadra.