Prológus

Isten saját képmására teremtette az embert. De az ember nem lett tökéletes. Engedetlen lett – olyan, aki nem tud ellenállni a kísértésnek. Így hát az ember, bár azt hiszi magáról mindegyik, hogy egy-egy kis isten, kevésbé hasonlít teremtőjére, mint az az eredeti tervben szerepelt.

Mikor Ádám és Éva örökre elhagyta a Paradicsomot, és Isten a mennyek országába költözött új lényeket teremtett: az angyalokat.

Megteremtette a szeráfokat, az arkangyalokat és az őrangyalokat. Ők, bár szárnyuk miatt elütöttek az emberektől és bár hallhatatlanok voltak, tökéletesebbek lettek. De, mint minden szabad lénynek, Isten nekik is megadta a döntés lehetőségét. És nekik is voltak rossz döntéseik. Köztük is akadtak rosszak.

Aztán, ahogy az Áruló kiűzetett a mennyek országából csatlósaival, úgy a felhők birodalmában is béke lett.

Az angyalok békésebb, barátságosabb és bölcsebb lények voltak, mint az emberek. Nem lázadtak, hanem beletörődtek, nem háborúztak, hanem békét kötöttek. Kevés volt bennük a rossz.

De voltak olyanok, akiknek nem volt elég, amit kaptak, akik rosszabbak voltak, mint a többiek, mégis jobbak, mint az emberek, jobbak, mint az Árulók. Angyalok voltak ők is. Csak kicsit mások.

Isten látta a szívük vágyát, s úgy gondolta, legyen, ahogy akarják. Az engedetlenségért nekik is büntetés jár: egy emberélet, a földön.